Kosaram

Items filtered by date: február 2017

Az első fürdés

  • Published in Blog
  • Published in

 

"...amíg nem esett le a köldökcsonkja, addig nem fürdettem meg kádban... Na de azért Manófül mégsem maradt napokig saját kis test és tej szagában."

 

Emlékszem mennyire paráztam az első fürdetéstől. Hittem benne, hogy ez meghatározó lesz. Ha elsőre tetszik neki, akkor nem lesz gond és nyert ügyem van, de ha az első fürdés balul sül el, mondjuk arcon locsolom véletlenül, vagy beleejtem a vízbe… onnantól kezdve mind a ketten rá fogunk feszkózni és egy hatalmas nagy sírás lesz minden egyes alkalommal. Mármint, hogy én fogok ráfeszülni, azén kis Manófülem meg simán csak átveszi.

„Anya nem tudja mi van és tök ideges, hát akkor én hogy érezném magam biztonságban, brühühhűűűű síróóóóók”.

De abban is hittem, hogy ez csak tőlem függ, ha én magabiztos tudok lenni, ha mosolyogva, vicceskedve, „jajj de finom a víz, jajj de szereti Manófül.” hozzáállással tudom csinálni, akkor ő ugyanezt az érzetet fogja átvenni.
 
 
 Épp ezért megfogadtam a védőnőm javaslatát, aki látta, hogy én is az első gyerekes "paramami" kategóriába tartozom, hogy amíg nem esik le a köldökcsonkja, addig nem fürdetem meg kádban. Mert túlzottan féltem volna, hogy vizes lesz. Még nem voltam elég gyakorlott hozzá, hogy hogyan pancsolom a vizet, hogy hogyan fogom stb. Eleinte mindent egyedül akartam csinálni, nyilván ez a mostani agyammal akkori önmagamat látva elég butuskán hangzik, de akkor úgy éreztem jónak.
Azt szerettem volna, hogy minden első dolog intim legyen és hozzánk kötődjön, ne egy őrületes családi eseménnyé, ahol az összes nagyszülő, barát, rokon részt vesz. Azt gondoltam attól vagyok én az anyukája, ha én csinálok vele mindent az én tudásom és megérzéseim alapján, attól fog kötődni hozzám és persze az apukájához. Úgy éreztem, ha megmutat nekem dolgokat az én anyukám vagy az anyósom, akkor az úgy már nem "érvényes", az kvázi csalásnak minősül, és akkor nem én csinálom vele először, hanem mások, amire iszonyatosan féltékeny lettem volna... Nem tudom, hogy ez mennyire van meg más anyukákban is, lehet, hogy csak a hormonok, lehet, hogy csak az "első" gyerek szindróma, de amikor megszületett a második kisfiam, a nagyobb már 1,5 éves volt és minél több időt szerettem volna vele tölteni kettesben. Féltettem  kis lelkét, azt szerettem volna, ha jó testvérek lesznek és tudtam, hogy ahhoz fontos, hogy belőlem eleget kapjon. Amikor kb 2 hetesen közöltem anyukámmal, hogy légy szíves fürdesse meg a picit, ha felébredt mi addig elmegyünk egy sétára, azt hitte nem jól hall :), mert a nagyobbik unokájánál erre a fürdetésre hónapokig várnia kellett.
 

 
Azt pedig már az elején elhatároztam, hogy nem lesznek tipikusan „apa feladatok”, nem csinálunk ebből kényszert, vagyis nem kell a férjemnek majd minden este 6-ra fürdetésre hazaérnie. Sem ő, sem én nem szeretjük a kényszeres, kötelező dolgokat. És működött, amikor tudott hazaért, vagy a fürdés miatt csak később ment el, sokat fürdette, sőt egy idő után már együtt fürödtek. Az pedig már csak halkan jegyzem meg, hogy úgy elröppen az idő, hogy hirtelen már csak azt vettem észre, hogy egyedül "zuhanyzik".
 

 

 
Szóval miután ez a kicsi baba nem egész nap a homokozóban játszott, ezért az első pár napban még nem fürdettem kádban. Na de azért Manófül mégsem maradt napokig saját kis test és tej szagában. A szobájában a pelenkázón mosdattam meg. Egy kicsi tálban vittem vizet és egy rongyot abba mártogattam, azzal töröltem át a testét. Közben persze elmondtam neki, hogy hamarosan, ha már „nagyobb fiú lesz” értsd 10 napos,  akkor már kádban fog fürdeni. Így ő is ismerkedett a vízzel, és a víz érzetével, én pedig a pici pucér testével és a mozgásával. Így mire a köldökcsonk leesett, már sokkal magabiztosabban álltam neki az „első fürdetésnek”. Már sokkal jobban megismertük egymást, és én is már "gyakorló" kb. 10 napos és nem 3 napos anyuka voltam, ami ebben a "gyermekágyi" időszámításban mérve igencsak sooook idő! Na, ugye?
Persze attól még remegő kézzel tettem a kádba, próbáltam a könyökömmel a megfelelő hőmérsékletet nagyon vagány módon beállítani, de eleinte inkább még maradtam a halacska hőmérő megoldásnál. Meleg nyári délután volt, így nem kellett a fürdőszoba hőmérsékletének felmelegítésével sem foglalkoznom. Tudom dilemma volt, hogy a fürdőszobában vetkőztessem –e és akkor nem kell csupaszon sokat hordoznom, vagy pedig a szobájában és türcsibe csavarva vigyem –e a fürdőbe? De végül az első opciót választottam, simán

abból kiindulva, hogy én is a fürdőben vetkőzöm és nem futkosom végig pucéron a lakást fürdés előtt.

Emlékszem milyen fura volt először belerakni a fürdető krémet, csalódott voltam, hogy se szaga és még csak nem is habzik.

Azt hittem csudajó babafürdető illata lesz fürdés után, mint ahogy azt a reklámok sugallják és ahogy az a kórházban volt.

Mondjuk ezt máig sem értem, hogy a kórházban vajon miért nem a gyógyszertári fürdetővel fürdetik őket, miért egy olyan babafürdetővel, amit alapból csak 3 hónapos kortól javasolnak?
 

 

 
De aztán telt az idő, és egyre jobban idegesítettek a kádban lebegő, ázott fürdetőkrém darabkák, így később már teljesen rutinosan főztem fel a fürdetőkrémet és készítettem belőle egy tömény, de kenhető, híg valamit, ami könnyebben olvadt szét és oszlott el a vízben. Egy idő után pedig azon vettem észre magam, hogy már rég használhatnánk a jó illatú bolti fürdetőket, én mégis jobbnak éreztem ha tovább védem a kis bőrét és ezt az utált fürdetőkrémet használom.
 

 

 
Először amikor odavittem a kádhoz elmeséltem neki, hogy ez a kád, amiről eddig minden este meséltem ebben fog ő most fürdeni. Először a lábát dugtam bele, a lábujjacskáit, előre hajolva, úgy, hogy ő is lássa, hogy mi történik vele, és ne érje váratlanul, hogy hova került. Mozgattam ide-oda lassan picikét. Aztán szépen fokozatosan belemártottam a kis lábait, a hátát.

és nagyon remegett a kezem,

persze ezt nem mutattam, próbáltam lazán fogni és mókázni, pancsolni. Szerette. Én éreztem, persze tök morcosan nézett, de legalább nem sírt. Én pedig megkönnyebbültem. Túlélte, és én sem borítottam ki a kád vizet és árasztottam el vele az egész lakást...
Örültem, hogy vártam az első fürdetéssel, mert így sokkal magabiztosabb tudtam lenni, ami sokat jelentett a még induló anyai karrieremnek.
Sokat fürdettem egyedül és sokszor az apukája fürdette egyedül, akkor fejlesztettük ki a nyakba akasztós törölközőt. Ennek az az előnye, hogy már a fürdetés előtt a nyakamba tudom akasztani. Így egyrészt végig megmarad a két kezem, amivel őt biztonságosan tudom tartani és mosdatni.

 

Másrészt, ha kipancsolja a vizet, akkor a ruhám nem lesz vizes,

harmadrészt, ha a szemébe megy a víz, egyből kénznél – nyaknál haha – van egy törölköző, végül, de nem utolsó sorban pedig a fürdés végén, stabilan, két kézzel tudom kiemelni a kádból és egyből magamhoz tudom szorítani és a törölköző alsó részét visszahajtani rá, majd a kapucni részt a kis fejére. Ez nálunk nagyon bevált, így semmi nyöszörgés nem volt fürdéskor. Amikor már elfáradt a fürdésben, akkor egyből magamhoz öleltem kivételkor, nem a pelenkázóra raktam le, így a teskontaktusnak köszönhetően megnyugodott és könnyebb volt utána a pelenkázóra lerakni és öltöztetni. Ilyenkor a törölköző nyakba akasztós végét simán széttépőzáraztam és már le is vettem a nyakamból, egy fél mozdulattal.
A törölköző 100% pamut anyagának köszönhetően nagyon jó nedvszívó, így mire a nyugtató ölelgetés végére és a pelenkázóhoz értünk, már szinte teljesen meg is száradt és csak öltöztetni kellett.

 

Ez a törölközési módszer a férjemnek is bejött,

így sokkal könnyebb dolga volt és a „kötény törölköző” ahogy ő hívja – használatával is hamar megbarátkozott, mármint hogy egy kötény lóg a nyakában, ami ugye nem túl férfias dolog. Apának lenni viszont annál inkább az!
 

 

 
Megnézem a nyakba akasztós törölközőt a webshopon.

 

Irány a Monello webshop

Pálcika rajzzal könnyen követhető a napi program

Végre pár nap kettesben, igaz csak 2,5, mert 2,5 éves a kisebbik és abban hiszek, amit Vekerdi mondott, annyi nap komfortos a gyereknek az anyja nélkül, ahány éves. Azt tudja a kis lelke szépen felfogni és feldolgozni. Valljuk meg az idő sokszor nekünk is furcsán viselkedik, valamikor egy óra is nagyon hosszúnak tűnik, máskor egy egész nap ripsz-ropsz elröppen. Hatványozottan igaz ez egy kisgyerek esetében. Ezért én így vagyok nyugodt. És ha már én nyugodt vagyok, az fél siker.

 

Na, de hogyan értessem meg egy ilyen kis picike emberkével, hogy mennyi is 2,5 nap???????

 

Így született meg a képen is látható pálcika rajz. A húgom rajzolta először, amikor a szintén 2,5 éves fiúkat itthon hagyták nekünk egy szülinapi, római hosszú hétvégére.

 

Pálcika rajz
Egyszerű, és nem kell hozzá rajzolni tudni és mégis ezen könnyen és érthetően nyomon tudja követni még a legkisebb is, hogy mikor jön vissza anya és apa. Az elmúlt eseményeket pedig át lehet rajzolni piros ceruzával.
 
Nálunk bevált. Amikor kicsit nyöszörgősek voltak Anya után csak elővették anyukámmal, átnézték, hogy eddig mi történt és milyen jó volt, utána pedig megnézik, még mi fog történni és mikor jön haza Anya és Apa. Ez biztonságot ad a kicsinek, mert az ő saját nyelvén megérti, látja. Így kézzelfoghatóvá válik a mágikus holnap, holnapután varázsszavak jelentése.

Az pedig egyáltalán nem érdekelte, hogy Anya igazából nem is tud rajzolni. Pálcika rajzot mindenki tud készíteni. Könnyen személyre szabható, egyszerű és nagyszerű.
 
Kis dobozba annyi csoki, ahány alvás után jövünk vissza
Mi ezt még ki szoktuk egészíteni azzal, hogy egy kis dobozba annyi kis csokit rakunk ahány alvás után jövünk vissza. Minden alvás előtt kivesznek egyet anyukámmal a dobozból, megszámolják még hányat kell aludni, így ahogy fogynak a csokik látja a kismanónk, hogy közeleg a visszatérés időpontja.
 
Napokra lebontva is működik
Azóta minden utazásunk során ilyet használunk, de csináltam már Mikulás és karácsony várósat, nyaralósat is. Igazából minden fontosabb eseményhez készíthető csak a fantáziánk szab határt. Lehet egyszerűbb, amikor például csak azt jelöljük, hány ovi és hány szabadnap van még hátra, mikor kivel fogunk találkozni, mikor jön a Mikulás, tehát csak napok szerint lebontva.

Nektek milyen jól bevált módszereitek vannak?

A praktikus, hasznos tippek után megnézem a Monello baby&more praktikus termékeit is a webshopon.

2 gyerekkel a sivatagban

  • Published in Blog
  • Published in

Dubai szomszédságában, Abu Dzabiban tartózkodó Mama Tudósítónk bejegyzése következik 1#

Tudom kicsit hatásvadász a cím, mert Abu Dhabi, ahol élünk, bár valóban a sivatagban van, de mégis egy órányira Dubaitól, 6,5 órányira Budapesttől, az pont annyi, amit még két kicsi kényelmesen kibír, amikor jó passzban vannak, és én is elég felkészült vagyok tablet, eszegetni való, kisautó, mesekönyv, plüss állat vonatkozásában, sőt még pont egy délutáni alvás is belefér.

 

 

Sokan nem ismerik Abu Dhabit, nem tudják, hogy az Egyesült Arab Emírségek fővárosa, nagyobb és gazdagabb, mint Dubai, mégis a csillogást és a „legeket” meghagyja Dubainak, hogy nyugodt „kisvárosként” tudják itt élni az emirátusiak a mindennapjaikat. Főleg gyerekkel, sok-sok gyerekkel. Itt a helyi araboknál átlag a 4-5 gyerek zsinórban. Ez nem jelent azt, hogy itt nincs luxus és komfort, csak kicsit csendesebben, emberibb, nyugodtabb léptékkel.

 

 

 

Belevágtunk, mert így hozta az élet, mert pont adottak voltak a körülmények, és mert a férjemmel mind a ketten titkon vágytunk rá, hogy életünk egy részét külföldön töltsük. Bár szeretjük a kalandokat, azért mégis nehéz volt meghozni a döntést két kicsi gyerekkel, Pöszméte 3,5 Picur 2.  Végül épp, mert kicsik és még nincs meg a kialakult baráti körük, még nem kötődnek az ovihoz (Pöszméte épp, hogy csak elkezdte szeptemberben az ovit, előtte öccse érkezése miatt végig otthon voltam velük, otthonról dolgoztam), a környezethez, hanem 90%-ban csak hozzánk, jutottunk arra a döntésre, hogy belevágunk.
Hosszas tervezgetés és mérlegelés előzte meg a döntést, mégis az egyik 5 gyerekes „szomszéd lány” tanácsa segített sokat, amikor elmondta, hogy ő már bánja, hogy anno amikor még csak két gyerekük volt nem vágtak bele, úgy érzi elhalasztották a lehetőséget, és most, hogy a gyerekek már nagyok, nem lenne szíve kiszakítani őket a barátaik köréből. Ilyen hajó egyszer jön, hát felültünk rá.

 

 

Komolyra akkor fordult a dolog, amikor feladtuk egy konténerben az összes bútorunkat, ruháinkat, a fiúk játékait. Mi ezt kaptuk a Mikulástól, egy jó naaagy konténert. Nem mondom, hogy az egész életünket bepakoltuk, mert az emlékeket, mármint emléktárgyakat itthon hagytuk. De azért komoly logisztikált igényelt a fennmaradó 1 hónapra – amíg kiért a hajó a cuccainkkal – alapvető bútorokat, étkészletet, játékokat szerezni, annyi ruhát és nagyon személyes „nélküle nem alszom el” játékot itt hagyni, hogy a 3*30kg poggyász limitbe beférjünk majd induláskor. Ami így nagyon soknak tűnik, 100kg cucc, de pakolás közben amikor negyedszer pakolod újra a bőröndöket, és sakkozod ki, hogy mi marad és mi megy és méred le az otthoni mérlegen, akkor az nagyon nagyon kevés. Bár mindig is azok közé tartoztam, akik utazáskor telepakolják a táskájukat, értsd teljesen tele, de ez most azért más volt.

 

 

Nagyon aggódtam, hogy mit fognak reagálni, ezért gondosan felkészítettem a fiúk kicsi lelkét, hogy amikor a költöztetés napján hazajönnek nagyikákéktól akkor ne lepődjenek meg rajta, hogy a szobájuk teljesen ki van pakolva, hogy ágy helyett utazó ágy és matrac van. Pöszmétének megtartottuk az ágyán lévő mozdonyos sátor szerű cuccot, mert kipróbáltam és összehajtogatva befér az egyik nagy utazó táskába, tudtam, hogy ez nagy biztonságot ad majd neki, ami fontos lesz ebben az időszakban. Megtartottam a felfújható kicsi gumi medencét és telepakoltam párnákkal, hogy legyen valami újdonság a szobájukban és ne kongjon az ürességtől. Játékokat pedig az unokatesójuk adott kölcsön, így első körben lekötötte őket az új játékok varázsa. Talán mert mindig őszinte voltam velük, és amit mondtam és ígértem azt mindig be is tartottam, nagyon ügyesen megértették pár nappal később, amikor már keresték a saját játékaikat, hogy azok bizony egy hatttalmas naaagy hajón utaznak „abubiba” ahogy ők mondták és hamarosan újra játszhatnak velük.

 

A helyzetet picit nehezítette, hogy a férjem előre utazott, hogy a vízumunkat, a lakást az autót a költöztetést intézze. Persze anyukám, anyósom a húgom és a barátaink sokat segítettek, de a nap végén mégiscsak hárman voltunk. Az idő pedig telt, nem tudtuk pontosan, hogy mikor indulhatunk. Ez függött az emirátusi ügyintézésétől. Kiderült, hogy extra közjegyző által jóváhagyott dokumentumokra van szükség, amit DHL-el küldtem a férjem után. A lakóparkban, ahol lakást néztünk már fél éve hiába vártunk, nem volt szabad lakás. Szorított az idő, mert ideális esetben, amikor a konténer megérkezik, akkor lenne jó a beköltözést is lebonyolítani. A fiúkban közben tartani a lelket, hogy hamarosan újra látják az apjukat, úgy, hogy én sem tudtam még hányat kell addig aludni. Az extra csokis bödönt, amiből minden nap egy kis csokit lehet enni, amik akkor fogy el, amikor utazunk, titokban egy-két szemmel, észrevétlenül újra töltögettem. A skypolással nem igazán tudtak mit kezdeni, a legtöbb esetben megbolondultak és körbe körbe futkostak az üres lakásban, vagy pedig könnybe lábadt szemmel nyöszörgős hangon kérdezték, hogy mikor jössz már haza Apa…

 

De végül összeálltak a mozaikok és megkaptuk az Emirátusokba való belépéshez és a vízumhoz szükséges papírokat, fél év után, ahogy a férjem színre lépett lett szabad lakás, pont ott és olyan, amilyet kinéztünk. Indulhatott a beköltözés. Itthon pedig az albérletünkből a kiköltözés. Elkészítettem a szokásos kis pálcika rajzot, hogy a fiúknak is kézzelfoghatóbbá tegyem, hogy mikor indulunk.

 

 

Kemény volt 2 napig a fiúk nélkül pakolni, költöztetni a megmaradt bútorokat, a tudatosan itthon hagyott fullra telepakolt szekrényeket és könyvespolcokat, amiket direkt nem adtunk fel, mert tudtuk, hogy kisebb lakásba fogunk költözni és nem férnének el kényelmesen. Az autó, amit telapakoltam az itt-ott talált majd jó lesz még valamire dolgokkal, takarító szerekkel, edényekkel, amit anyukám garázsa nyelt el, én nem tudom hogyan, fért ott el, de az biztos, hogy én vagy 4-szer fordultam… Az itt hagyott emléktárgyakat, ami most tudatosult, hogy nem csak pár fotóalbum, mindet a megfelelő helyre, az a pár dolog, most sokkal többnek tűnt.
Az utolsó pillanatban felíratott fogamzásgátló, ami spontán pakolás közben jut eszedbe, hogy ki tudja, hogy lesz –e ilyen kinn, még szerencse, hogy az apósom nőgyógyász és vannak olyan tündérek, hogy házhoz hozzák a kiváltott gyógyszert. A fiúk bár ők is imádják a kalandokat és jól meg lehet beszélni velük mindent, de amikor már második napja nem láttak, mert Picúr keresztszüleivel keltek és feküdtek, hogy tudjam intézni a kiköltözést és zokogva mondták, hogy Anya ne menj el TE IS, na akkor az kemény volt. De tartotta bennem a lelket, hogy már csak egy nap és újra együtt leszünk négyen! És végre megkezdjük új életünket.

 

A lelkem sírt, hogy itthon kell hagynom a húgomat, a kedvenc unokaöcsémet, a szüleimet, az öcsémet és a barátaimat, de ezt jó mélyen elnyomtam magamban, egyrészt mert nem akartam átragasztani a fiúkra ezt az érzést, másrészt talán így könnyebb volt. Féltem, hogyan fognak reagálni a fiúk az új életünkre. De közben már nagyon is vágytam az újba és nagyon mélyen tudtam, hogy, ahogy eddig is, ha mi jól vagyunk, ők is jól lesznek, ha mi jól érezzük magunkat, akkor ők is, ha mi lazán fogjuk fel, akkor ők is.
Dubai szomszédságában, Abu Dzabiban tartózkodó Mama Tudósítónk hamarosan újabb bejegyzéssel jelentkezik, csak figyeljétek a Blogot és a Monello Facebook oldalát.
Subscribe to this RSS feed
   A Monello baby&more© baba - mama termékek olyan praktikus, hiánypótló, minőségi designer textil megoldások, melyeket anyukák közreműködésével, az anyukák igényei szerint terveztünk meg.

Minden termékünk szerzői jogi védelem alatt áll.
 

Bejelentkezés vagy Regisztráció

fb iconLog in with Facebook