Kosaram

Vajon megéri 12 órán át utaztatni két pici gyereket?

  • Published in
  • Published in Blog

A sivatagban 2 gyerekkel

Dubai szomszédságában, Abu Dzabiban tartózkodó mama tudósítónk újabb bejegyzése következik 2#

 
Amikor 12 órán keresztül utaztatjuk a gyerekeinket, és bár utólag azt mondom az utazás fantasztikusan jól sikerült, főleg úgy, hogy ez volt az első repülőutunk 4esben kiegészítésként meg kell, hogy jegyezzem, hogy jól esett volna a vacsorához egy picike pohár vörösbor lazítás gyanánt :), de nyugodtan meginni hmmm, nem igazán tudtuk, Anya borába Picurka dobta bele a kekszét, Apa azt hiszem a pohárba kitöltésig el se jutott…
 
Az utolsó 1,5 órás autóúton Dubai és Abu Dzabi között hulla fáradtan éjfél magasságában, Pöszméte nagyon álmosan és nagyon kis bágyadtan közli, hogy „Én nem akajok itt lenni”, Anya szíve szakad meg. Picur babát szoptatja Anya útközben, hogy megnyugtassa, mert senki sem szeretne gyereksírás közepette utazni 1,5 órán keresztül.
De be kell ugrani tankolni, na ott nyilván ezt a folyamatot abba kell, hagyni, hogy ne utasítsanak ki egyből az országból, és az okos pici babám, egy szó nélkül hagyja, fáradtan ül néz, és amikor tovább indulunk szépen visszafekszik. Az arabok tényleg a végletekig kényelmesek, tankolás közben ki sem kell szállnod a kocsiból, mert mint nálunk is régen a kutasnak fizetsz, aki azonnal ott terem és csinálja, ja és közben még a motort sem állítják le, hogy a légkondi hűtse a kocsit. Éjfélkor, 40 fok magasságában ez valóban érthető!
A hotelben egy órát kellett várni mire megkaptuk a szobánkat, mert egy kis hiba csúszott a gépezetbe és így törölték a szobát és kiadták másnak. Persze ezt olyan mosolyogva és természetességgel adják elő, hogy nem tudsz mérges lenni. De ez a két kisfiú egy hang nélkül játszott, Pöszméte a bőröndjén ment le – föl, húzni kellett ide – oda és imádta, Picurka pedig egy hang nélkül Anyán csimpaszkodott, Anya már alig bírt menni, de ők még simán, na és akkor közben elgondolkodsz, hogy kellett ez nekünk? Szegény gyerekeket rángatjuk ide – oda azért, mert mi pont itt akarunk lenni, a mi saját kényünkre – kedvünkre, vajon ezzel biztos, hogy jót teszünk nekik?????

De, amikor látom a szemükben azt a boldogságot, ahogy a tengert nézik. Egy akkora nagy homokozóból, amit még életükben nem láttak, és ahol lehet dobálni a homokot arra, amerre csak akarják, és futkosni is lehet, és bele lehet futni a vízbe és ki és bele és ki és sokszor egymás után, és bele is lehet feküdni a homokba is és a tengerbe is, na akkor bizonyossá válik, hogy megérte.
Pöszméte már nagyon várta, hogy lássa a tengert, bár már volt 1,5 évvel ezelőtt Horvátországban Borika és Líviusz barátnőivel, de azt el is felejtette, bár a csajok felejthetetlenek azóta is :). Az autóból már ki is szúrta és mutatta, „Na, itt a tenger, menjünk odaaaa! Gyorsabban!!! Gyorsabban!” És már nagyon várta, hogy lássa, hogyan mozog a tenger és, hogy kipróbálja milyen sós. Így az első az volt, hogy oda ment, leguggolt elé, beledugta a pici mutató ujját és megkóstolta, és közben mondta „Megkóstolom, hogy milyen sós a tenger. Hmmm, jó, finom!” még egy párszor megkóstolta, és csak utána rakta bele a lábacskáit is és nézte, hogy mozog.
Úszni nem akart benne, csak térdig ment be, amit Anya nem is bánt most, hogy egyedül volt velük és nem igazán tudta még, hogyan fogja mind a kettőjüket egyszerre megúsztatni úszógumi és minden egyéb nélkül.

Amikor elfáradt, lefeküdt a homokba, úgy, hogy a hullámok nyaldosták a kis lábacskáit, a karját a feje alá rakta és fekve homokozott tovább, abbahagyni, elindulni, áááááá, nem, nem azt nem akart. Anya attól félt ott fog elaludni, mert a tenger zúgása, a hullámok hangja az igencsak emlékeztet Pöszméte által kedvelt porszívó és fúró hangokra (amire Pöszméte pici kora óta imád elaludni.)

Eközben Pindurka a megállíthatatlan kis robot nyuszi rendíthetetlenül homokozott és nagyon ügyes volt, mert nem akarta megenni a homokot, mondjuk Anya annyira nem volt boldog, amikor egy marék csikkel tért vissza, amit nagy örömmel gyűjtött össze és azokat sajnos meg is akarta enni, és nagyon nem örült neki, amikor Anya elszedte tőle.
Először nem mert bemenni a tengerbe csak nézte és mosolygott, aztán Anya kézen fogta és megmutatta neki, na akkor már nagyon tetszett, élvezte, hogy ez egy olyan víz, amibe ő szabadon tud ki – be mászkálni és belecsücsülni, úgyhogy ezt csinálta folyamatosan. Kiment, megfordult, bement, becsücsült, kicsit pancsolt, de az annyi hogy kettőt csap a kezével, felállt kiment és újra és újra és újra.

Persze vízimentők is futkostak a parton le – föl és folyamatosan figyelték a terepet, csak, mint a filmekben... Helyiek nem igazán voltak, csak turisták és ők is kevesen, így nagyon kellemes volt. Láttunk olyan arab nőt, aki a fekete hosszú zárt ruhájában az abajában ment be a tengerbe, de a népszerűbb az, amikor szintén az egész testüket befedő (még a hajukat is) fürdőruhát hordanak, ami úgy néz ki, mint egy búvárruha. Ők nem értik, hogy a fehér bőrű emberek miért napoznak, amikor a fehér az arisztokrácia és az érintetlen szépség színe itt, ami a szemükben különleges és úgy szép ahogy van.
Persze az elindulás nehéz volt.
Itt volt az első városi élményünk, ja igen, mert ez a tengerpart a belvárosban van, 2*3 sávos út mellett, ami annyira fantasztikusan halk, hogy a parton már semmit nem hallasz belőle, szinte hihetetlen. Állítólag azért, mert az út készítése során autógumit is kevernek az aszfaltba, ez két dolog miatt hasznos, egyrészt zajcsökkentő, másrészt újra tudják hasznosítani az autógumikat, amikből ebben a nagy melegben elég sok fogy…

 

Át kellett kelni egy zebrán, mert a parkoló az út túloldalán volt. Ismét egy okos megoldás, ami segíti az emberek nyugodtságát, kiegyensúlyozottságát. A gyalogosoknál a lámpa fölött van egy visszaszámláló, ami mutatja egyrészt, hogy mikor lesz zöld, másrészt, amikor zöld, hogy még mennyi időd van átérni. Hát nem egyszerű?
Kiegészítés: A storyhoz hozzá tartozik, hogy Anya igazi anyukás megoldással a pindúrokat folyamatosan keni és nagyon jó szolgálatot tesz az idegenlégiós UV szűrős ruha és sapka is, még ha viccesnek is tűnik, ilyen cuccba öltöztetni őket, de ez a nap itt annyira mélyebben és harapva süt. És ugye alatta nem kell kenni a fiúkat és jól véd, ami fontos szempont, mert egy macerával kevesebb. …és miután Anya nem keni az egész testüket, csak az arcukat és a kilógó lábukat, így magára se keni a napkrémet… vagy csak ímmel-ámmal már ahova jut, és akkor este kiderül, hogy hova nem jutott, és utána hogy az mennyire fáj, és milyen bénán néz ki, piros foltok össze – vissza a kimaradt részeken. Jeeee.
Persze azóta már egyre bátrabban toljuk, a bőrünk is megszokta, a fiúk is növögetnek, így a légiós cucc kezdi szerepét veszteni. Viszont helyette van kicsi kalap hehe…

 

Abu Dzabiban tartózkodó mama tudósítónk hamarosan újabb érdekes bejegyzéssel jelentkezik. Figyeljétek a Blogot és a Monello Facebook oldalát.

 

2 gyerekkel a sivatagban

  • Published in
  • Published in Blog

Dubai szomszédságában, Abu Dzabiban tartózkodó Mama Tudósítónk bejegyzése következik 1#

Tudom kicsit hatásvadász a cím, mert Abu Dhabi, ahol élünk, bár valóban a sivatagban van, de mégis egy órányira Dubaitól, 6,5 órányira Budapesttől, az pont annyi, amit még két kicsi kényelmesen kibír, amikor jó passzban vannak, és én is elég felkészült vagyok tablet, eszegetni való, kisautó, mesekönyv, plüss állat vonatkozásában, sőt még pont egy délutáni alvás is belefér.

 

 

Sokan nem ismerik Abu Dhabit, nem tudják, hogy az Egyesült Arab Emírségek fővárosa, nagyobb és gazdagabb, mint Dubai, mégis a csillogást és a „legeket” meghagyja Dubainak, hogy nyugodt „kisvárosként” tudják itt élni az emirátusiak a mindennapjaikat. Főleg gyerekkel, sok-sok gyerekkel. Itt a helyi araboknál átlag a 4-5 gyerek zsinórban. Ez nem jelent azt, hogy itt nincs luxus és komfort, csak kicsit csendesebben, emberibb, nyugodtabb léptékkel.

 

 

 

Belevágtunk, mert így hozta az élet, mert pont adottak voltak a körülmények, és mert a férjemmel mind a ketten titkon vágytunk rá, hogy életünk egy részét külföldön töltsük. Bár szeretjük a kalandokat, azért mégis nehéz volt meghozni a döntést két kicsi gyerekkel, Pöszméte 3,5 Picur 2.  Végül épp, mert kicsik és még nincs meg a kialakult baráti körük, még nem kötődnek az ovihoz (Pöszméte épp, hogy csak elkezdte szeptemberben az ovit, előtte öccse érkezése miatt végig otthon voltam velük, otthonról dolgoztam), a környezethez, hanem 90%-ban csak hozzánk, jutottunk arra a döntésre, hogy belevágunk.
Hosszas tervezgetés és mérlegelés előzte meg a döntést, mégis az egyik 5 gyerekes „szomszéd lány” tanácsa segített sokat, amikor elmondta, hogy ő már bánja, hogy anno amikor még csak két gyerekük volt nem vágtak bele, úgy érzi elhalasztották a lehetőséget, és most, hogy a gyerekek már nagyok, nem lenne szíve kiszakítani őket a barátaik köréből. Ilyen hajó egyszer jön, hát felültünk rá.

 

 

Komolyra akkor fordult a dolog, amikor feladtuk egy konténerben az összes bútorunkat, ruháinkat, a fiúk játékait. Mi ezt kaptuk a Mikulástól, egy jó naaagy konténert. Nem mondom, hogy az egész életünket bepakoltuk, mert az emlékeket, mármint emléktárgyakat itthon hagytuk. De azért komoly logisztikált igényelt a fennmaradó 1 hónapra – amíg kiért a hajó a cuccainkkal – alapvető bútorokat, étkészletet, játékokat szerezni, annyi ruhát és nagyon személyes „nélküle nem alszom el” játékot itt hagyni, hogy a 3*30kg poggyász limitbe beférjünk majd induláskor. Ami így nagyon soknak tűnik, 100kg cucc, de pakolás közben amikor negyedszer pakolod újra a bőröndöket, és sakkozod ki, hogy mi marad és mi megy és méred le az otthoni mérlegen, akkor az nagyon nagyon kevés. Bár mindig is azok közé tartoztam, akik utazáskor telepakolják a táskájukat, értsd teljesen tele, de ez most azért más volt.

 

 

Nagyon aggódtam, hogy mit fognak reagálni, ezért gondosan felkészítettem a fiúk kicsi lelkét, hogy amikor a költöztetés napján hazajönnek nagyikákéktól akkor ne lepődjenek meg rajta, hogy a szobájuk teljesen ki van pakolva, hogy ágy helyett utazó ágy és matrac van. Pöszmétének megtartottuk az ágyán lévő mozdonyos sátor szerű cuccot, mert kipróbáltam és összehajtogatva befér az egyik nagy utazó táskába, tudtam, hogy ez nagy biztonságot ad majd neki, ami fontos lesz ebben az időszakban. Megtartottam a felfújható kicsi gumi medencét és telepakoltam párnákkal, hogy legyen valami újdonság a szobájukban és ne kongjon az ürességtől. Játékokat pedig az unokatesójuk adott kölcsön, így első körben lekötötte őket az új játékok varázsa. Talán mert mindig őszinte voltam velük, és amit mondtam és ígértem azt mindig be is tartottam, nagyon ügyesen megértették pár nappal később, amikor már keresték a saját játékaikat, hogy azok bizony egy hatttalmas naaagy hajón utaznak „abubiba” ahogy ők mondták és hamarosan újra játszhatnak velük.

 

A helyzetet picit nehezítette, hogy a férjem előre utazott, hogy a vízumunkat, a lakást az autót a költöztetést intézze. Persze anyukám, anyósom a húgom és a barátaink sokat segítettek, de a nap végén mégiscsak hárman voltunk. Az idő pedig telt, nem tudtuk pontosan, hogy mikor indulhatunk. Ez függött az emirátusi ügyintézésétől. Kiderült, hogy extra közjegyző által jóváhagyott dokumentumokra van szükség, amit DHL-el küldtem a férjem után. A lakóparkban, ahol lakást néztünk már fél éve hiába vártunk, nem volt szabad lakás. Szorított az idő, mert ideális esetben, amikor a konténer megérkezik, akkor lenne jó a beköltözést is lebonyolítani. A fiúkban közben tartani a lelket, hogy hamarosan újra látják az apjukat, úgy, hogy én sem tudtam még hányat kell addig aludni. Az extra csokis bödönt, amiből minden nap egy kis csokit lehet enni, amik akkor fogy el, amikor utazunk, titokban egy-két szemmel, észrevétlenül újra töltögettem. A skypolással nem igazán tudtak mit kezdeni, a legtöbb esetben megbolondultak és körbe körbe futkostak az üres lakásban, vagy pedig könnybe lábadt szemmel nyöszörgős hangon kérdezték, hogy mikor jössz már haza Apa…

 

De végül összeálltak a mozaikok és megkaptuk az Emirátusokba való belépéshez és a vízumhoz szükséges papírokat, fél év után, ahogy a férjem színre lépett lett szabad lakás, pont ott és olyan, amilyet kinéztünk. Indulhatott a beköltözés. Itthon pedig az albérletünkből a kiköltözés. Elkészítettem a szokásos kis pálcika rajzot, hogy a fiúknak is kézzelfoghatóbbá tegyem, hogy mikor indulunk.

 

 

Kemény volt 2 napig a fiúk nélkül pakolni, költöztetni a megmaradt bútorokat, a tudatosan itthon hagyott fullra telepakolt szekrényeket és könyvespolcokat, amiket direkt nem adtunk fel, mert tudtuk, hogy kisebb lakásba fogunk költözni és nem férnének el kényelmesen. Az autó, amit telapakoltam az itt-ott talált majd jó lesz még valamire dolgokkal, takarító szerekkel, edényekkel, amit anyukám garázsa nyelt el, én nem tudom hogyan, fért ott el, de az biztos, hogy én vagy 4-szer fordultam… Az itt hagyott emléktárgyakat, ami most tudatosult, hogy nem csak pár fotóalbum, mindet a megfelelő helyre, az a pár dolog, most sokkal többnek tűnt.
Az utolsó pillanatban felíratott fogamzásgátló, ami spontán pakolás közben jut eszedbe, hogy ki tudja, hogy lesz –e ilyen kinn, még szerencse, hogy az apósom nőgyógyász és vannak olyan tündérek, hogy házhoz hozzák a kiváltott gyógyszert. A fiúk bár ők is imádják a kalandokat és jól meg lehet beszélni velük mindent, de amikor már második napja nem láttak, mert Picúr keresztszüleivel keltek és feküdtek, hogy tudjam intézni a kiköltözést és zokogva mondták, hogy Anya ne menj el TE IS, na akkor az kemény volt. De tartotta bennem a lelket, hogy már csak egy nap és újra együtt leszünk négyen! És végre megkezdjük új életünket.

 

A lelkem sírt, hogy itthon kell hagynom a húgomat, a kedvenc unokaöcsémet, a szüleimet, az öcsémet és a barátaimat, de ezt jó mélyen elnyomtam magamban, egyrészt mert nem akartam átragasztani a fiúkra ezt az érzést, másrészt talán így könnyebb volt. Féltem, hogyan fognak reagálni a fiúk az új életünkre. De közben már nagyon is vágytam az újba és nagyon mélyen tudtam, hogy, ahogy eddig is, ha mi jól vagyunk, ők is jól lesznek, ha mi jól érezzük magunkat, akkor ők is, ha mi lazán fogjuk fel, akkor ők is.
Dubai szomszédságában, Abu Dzabiban tartózkodó Mama Tudósítónk hamarosan újabb bejegyzéssel jelentkezik, csak figyeljétek a Blogot és a Monello Facebook oldalát.
Subscribe to this RSS feed
   A Monello baby&more© baba - mama termékek olyan praktikus, hiánypótló, minőségi designer textil megoldások, melyeket anyukák közreműködésével, az anyukák igényei szerint terveztünk meg.

Minden termékünk szerzői jogi védelem alatt áll.
 

Bejelentkezés vagy Regisztráció

fb iconLog in with Facebook