Kosaram

2 gyerekkel a sivatagban

  • Published in
  • Published in Blog

Dubai szomszédságában, Abu Dzabiban tartózkodó Mama Tudósítónk bejegyzése következik 1#

Tudom kicsit hatásvadász a cím, mert Abu Dhabi, ahol élünk, bár valóban a sivatagban van, de mégis egy órányira Dubaitól, 6,5 órányira Budapesttől, az pont annyi, amit még két kicsi kényelmesen kibír, amikor jó passzban vannak, és én is elég felkészült vagyok tablet, eszegetni való, kisautó, mesekönyv, plüss állat vonatkozásában, sőt még pont egy délutáni alvás is belefér.

 

 

Sokan nem ismerik Abu Dhabit, nem tudják, hogy az Egyesült Arab Emírségek fővárosa, nagyobb és gazdagabb, mint Dubai, mégis a csillogást és a „legeket” meghagyja Dubainak, hogy nyugodt „kisvárosként” tudják itt élni az emirátusiak a mindennapjaikat. Főleg gyerekkel, sok-sok gyerekkel. Itt a helyi araboknál átlag a 4-5 gyerek zsinórban. Ez nem jelent azt, hogy itt nincs luxus és komfort, csak kicsit csendesebben, emberibb, nyugodtabb léptékkel.

 

 

 

Belevágtunk, mert így hozta az élet, mert pont adottak voltak a körülmények, és mert a férjemmel mind a ketten titkon vágytunk rá, hogy életünk egy részét külföldön töltsük. Bár szeretjük a kalandokat, azért mégis nehéz volt meghozni a döntést két kicsi gyerekkel, Pöszméte 3,5 Picur 2.  Végül épp, mert kicsik és még nincs meg a kialakult baráti körük, még nem kötődnek az ovihoz (Pöszméte épp, hogy csak elkezdte szeptemberben az ovit, előtte öccse érkezése miatt végig otthon voltam velük, otthonról dolgoztam), a környezethez, hanem 90%-ban csak hozzánk, jutottunk arra a döntésre, hogy belevágunk.
Hosszas tervezgetés és mérlegelés előzte meg a döntést, mégis az egyik 5 gyerekes „szomszéd lány” tanácsa segített sokat, amikor elmondta, hogy ő már bánja, hogy anno amikor még csak két gyerekük volt nem vágtak bele, úgy érzi elhalasztották a lehetőséget, és most, hogy a gyerekek már nagyok, nem lenne szíve kiszakítani őket a barátaik köréből. Ilyen hajó egyszer jön, hát felültünk rá.

 

 

Komolyra akkor fordult a dolog, amikor feladtuk egy konténerben az összes bútorunkat, ruháinkat, a fiúk játékait. Mi ezt kaptuk a Mikulástól, egy jó naaagy konténert. Nem mondom, hogy az egész életünket bepakoltuk, mert az emlékeket, mármint emléktárgyakat itthon hagytuk. De azért komoly logisztikált igényelt a fennmaradó 1 hónapra – amíg kiért a hajó a cuccainkkal – alapvető bútorokat, étkészletet, játékokat szerezni, annyi ruhát és nagyon személyes „nélküle nem alszom el” játékot itt hagyni, hogy a 3*30kg poggyász limitbe beférjünk majd induláskor. Ami így nagyon soknak tűnik, 100kg cucc, de pakolás közben amikor negyedszer pakolod újra a bőröndöket, és sakkozod ki, hogy mi marad és mi megy és méred le az otthoni mérlegen, akkor az nagyon nagyon kevés. Bár mindig is azok közé tartoztam, akik utazáskor telepakolják a táskájukat, értsd teljesen tele, de ez most azért más volt.

 

 

Nagyon aggódtam, hogy mit fognak reagálni, ezért gondosan felkészítettem a fiúk kicsi lelkét, hogy amikor a költöztetés napján hazajönnek nagyikákéktól akkor ne lepődjenek meg rajta, hogy a szobájuk teljesen ki van pakolva, hogy ágy helyett utazó ágy és matrac van. Pöszmétének megtartottuk az ágyán lévő mozdonyos sátor szerű cuccot, mert kipróbáltam és összehajtogatva befér az egyik nagy utazó táskába, tudtam, hogy ez nagy biztonságot ad majd neki, ami fontos lesz ebben az időszakban. Megtartottam a felfújható kicsi gumi medencét és telepakoltam párnákkal, hogy legyen valami újdonság a szobájukban és ne kongjon az ürességtől. Játékokat pedig az unokatesójuk adott kölcsön, így első körben lekötötte őket az új játékok varázsa. Talán mert mindig őszinte voltam velük, és amit mondtam és ígértem azt mindig be is tartottam, nagyon ügyesen megértették pár nappal később, amikor már keresték a saját játékaikat, hogy azok bizony egy hatttalmas naaagy hajón utaznak „abubiba” ahogy ők mondták és hamarosan újra játszhatnak velük.

 

A helyzetet picit nehezítette, hogy a férjem előre utazott, hogy a vízumunkat, a lakást az autót a költöztetést intézze. Persze anyukám, anyósom a húgom és a barátaink sokat segítettek, de a nap végén mégiscsak hárman voltunk. Az idő pedig telt, nem tudtuk pontosan, hogy mikor indulhatunk. Ez függött az emirátusi ügyintézésétől. Kiderült, hogy extra közjegyző által jóváhagyott dokumentumokra van szükség, amit DHL-el küldtem a férjem után. A lakóparkban, ahol lakást néztünk már fél éve hiába vártunk, nem volt szabad lakás. Szorított az idő, mert ideális esetben, amikor a konténer megérkezik, akkor lenne jó a beköltözést is lebonyolítani. A fiúkban közben tartani a lelket, hogy hamarosan újra látják az apjukat, úgy, hogy én sem tudtam még hányat kell addig aludni. Az extra csokis bödönt, amiből minden nap egy kis csokit lehet enni, amik akkor fogy el, amikor utazunk, titokban egy-két szemmel, észrevétlenül újra töltögettem. A skypolással nem igazán tudtak mit kezdeni, a legtöbb esetben megbolondultak és körbe körbe futkostak az üres lakásban, vagy pedig könnybe lábadt szemmel nyöszörgős hangon kérdezték, hogy mikor jössz már haza Apa…

 

De végül összeálltak a mozaikok és megkaptuk az Emirátusokba való belépéshez és a vízumhoz szükséges papírokat, fél év után, ahogy a férjem színre lépett lett szabad lakás, pont ott és olyan, amilyet kinéztünk. Indulhatott a beköltözés. Itthon pedig az albérletünkből a kiköltözés. Elkészítettem a szokásos kis pálcika rajzot, hogy a fiúknak is kézzelfoghatóbbá tegyem, hogy mikor indulunk.

 

 

Kemény volt 2 napig a fiúk nélkül pakolni, költöztetni a megmaradt bútorokat, a tudatosan itthon hagyott fullra telepakolt szekrényeket és könyvespolcokat, amiket direkt nem adtunk fel, mert tudtuk, hogy kisebb lakásba fogunk költözni és nem férnének el kényelmesen. Az autó, amit telapakoltam az itt-ott talált majd jó lesz még valamire dolgokkal, takarító szerekkel, edényekkel, amit anyukám garázsa nyelt el, én nem tudom hogyan, fért ott el, de az biztos, hogy én vagy 4-szer fordultam… Az itt hagyott emléktárgyakat, ami most tudatosult, hogy nem csak pár fotóalbum, mindet a megfelelő helyre, az a pár dolog, most sokkal többnek tűnt.
Az utolsó pillanatban felíratott fogamzásgátló, ami spontán pakolás közben jut eszedbe, hogy ki tudja, hogy lesz –e ilyen kinn, még szerencse, hogy az apósom nőgyógyász és vannak olyan tündérek, hogy házhoz hozzák a kiváltott gyógyszert. A fiúk bár ők is imádják a kalandokat és jól meg lehet beszélni velük mindent, de amikor már második napja nem láttak, mert Picúr keresztszüleivel keltek és feküdtek, hogy tudjam intézni a kiköltözést és zokogva mondták, hogy Anya ne menj el TE IS, na akkor az kemény volt. De tartotta bennem a lelket, hogy már csak egy nap és újra együtt leszünk négyen! És végre megkezdjük új életünket.

 

A lelkem sírt, hogy itthon kell hagynom a húgomat, a kedvenc unokaöcsémet, a szüleimet, az öcsémet és a barátaimat, de ezt jó mélyen elnyomtam magamban, egyrészt mert nem akartam átragasztani a fiúkra ezt az érzést, másrészt talán így könnyebb volt. Féltem, hogyan fognak reagálni a fiúk az új életünkre. De közben már nagyon is vágytam az újba és nagyon mélyen tudtam, hogy, ahogy eddig is, ha mi jól vagyunk, ők is jól lesznek, ha mi jól érezzük magunkat, akkor ők is, ha mi lazán fogjuk fel, akkor ők is.
Dubai szomszédságában, Abu Dzabiban tartózkodó Mama Tudósítónk hamarosan újabb bejegyzéssel jelentkezik, csak figyeljétek a Blogot és a Monello Facebook oldalát.
Subscribe to this RSS feed
   A Monello baby&more© baba - mama termékek olyan praktikus, hiánypótló, minőségi designer textil megoldások, melyeket anyukák közreműködésével, az anyukák igényei szerint terveztünk meg.

Minden termékünk szerzői jogi védelem alatt áll.
 

Bejelentkezés vagy Regisztráció

fb iconLog in with Facebook